Valószínűleg nem ilyennel kellene kezdeni a kennelsori beszámolót, de induljon vidáman, kicsit visszatekintősen, kicsit azoknak is, akik a Futrinka Egyesület alakulásánál, a tárnoki kennelsor első napjainál is ott voltak, s kicsit azoknak is, akik újak, s a mostani csapatot ismerik, ismerték inkább.
A karácsonyi időszak nem csak a készülődésről szól, hanem arról is, hogy azok a gazdik, akik fontosnak tartják - s jó lenne, ha mindenki annak tartaná, mert tényleg nagyon-nagyon jó látni egy-egy egykoron volt védencünket! - küldenek nekünk szép, gazdis fotókat. Ezekből válogattunk néhányat, s igyekszünk kicsit kevésbé "és ő is volt a kennelsoron, aztán gazdára talált" típusúvá tenni, olvassátok úgy tehát, mint egy mesét: a kennelsori meséink első részeként.
A Futrinka Egyesület 2007-ben, egy évvel az alakulását követően jutott ahhoz a lehetőséghez, hogy egy tárnoki kutyapanzió lekerített kennelsorán egy másik állatvédő szervezettel (Kóborka Egyesület) 24 kennelt béreljen. Akkoriban a futrinkás rész az első kennelsor volt, összesen tíz kennellel, a többi kennelben nem a mi kutyáink laktak, de ismertünk mindenkit, aki ott került elhelyezésre, hiszen rendszeresen sétáltattuk őket. Ekkor került a kennelsorra az ajkai gyepmesteri telepről
Zoé, az akkor még fiatal, csíkos, staffordshire terrier ősökkel is rendelkező keverék szuka. Hosszú évek teltek el, Zoé pedig szépen beilleszkedett, megszokta a kennelsor rendjét, jött velünk rendezvényekre, örökbefogadó napokra, szinte mindenhová, de senkinek nem akadt meg rajta a szeme. Teltek az évek. Aztán idén már láttuk, hogy megöregedett, hogy már nem megy olyan gyorsan a háztetőre való felugrás, hogy jobb lenne, ha a telet szerető családban tölthetné. Kerestünk-kutattunk, s Zoéra rámosolygott a szerencse, a Karácsonyt már ideiglenes befogadónál tölthette, s az év utolsó jó híreként azt is elmondhatjuk: Zoé már nem költözik sehova, elrabolta befogadója szívét, aki megtartja őt.
Pongó nem a mi kutyánk volt, kóborkásként lakott a II/1-ben sokáig. A folyton ugráló, energiáit kordában tartani nem tudó fiatal bohócot annyira megszerettük, hogy amikor a kóborkások költöztek, Pongót elkértük, így lett ő a mi kutyánk. Hosszú ideig kellett várnia, mire egy elkötelezett család jelezte, hogy szeretnék őt örökbefogadni, s Pongó vidékre költözött. Aztán kapott egy kutyatársat, majd született a családban egy embergyerek is. Pongó felett pedig, aki egykoron Zoéval koptatta a kennelsori kifutó gyepét, eljárt az idő, most már az ő arca is őszbe hajlott, de még ott van benne az a kutya, aki emlékezetes pillanatokat szerzett sokunknak.
Ha már ugrálás: nem is olyan rég volt, hogy egy
Bagoly nevű magyar vizsla keverék borzolta a tárnoki kennelsorra kijárók idegeit folytonos felugrálásával, csipkedésével, renitens viselkedésével. Neki sem lett egyik percről a másikra gazdi, de a nálunk töltött idő alatt rengeteget változott, nagyon sokat fejlődött. Erről is szól a kennelsor! Nem csak tartjuk bezárva a sok szomorú kutyát, hanem napirendhez szoktatjuk őket, megtanítjuk a pórázon sétálás örömeit, a játékot, azt, hogy az emberekben meg lehet és meg is kell bízni. Minden kutyánkat ismerjük, senki sem szorul háttérbe, s mindannyiuk számára igyekszünk biztosítani az egyénre szabott foglalkozásokat, mint ahogy Bagoly esetében is tettük. Most már biztosan elmondhatjuk, hogy megérte, mert Bagoly gazdára talált, s új családja nagyon hálás azért, hogy egy ilyen okos, kiegyensúlyozott kutyát kaphattak. Hol van mostanra az egykoron ketrecben tartott, folyton morgó, bizalmatlan kutya...?
Az indulásunkkor még nagyon eseti jelleggel voltak ideiglenes befogadóink, mostanra elmondhatjuk, hogy a kutyáink jelentős része családokban várakozhat, s nem kell megismernie a kennelsori életet, de az idősebb, a problémás, a kan vagy csak a nagyon gyorsan megoldandó kutyák esetében nem nagyon számíthatunk befogadó családok jelentkezésére, mint ahogy a keverék kutyáink többségénél sincs tolakodás.
Liber problémás is volt, sürgős is, kan is, így nagyon nem okozott meglepetést, hogy a bajai gyepmesteri telepről a kennelsoron landolt. S mint egy jó tacskónál általában, volt, akiket elfogadott, s náluk nyoma sem volt a harapós énjének, míg másokat terrorizált, s elhitette velük, hogy a hierarchia csúcsán nem állhat más, mint ő, Liber személyesen. Innen volt szép győzni, mondhatnánk, hiszen egy ekkora öntudattal megáldott kutyát nagy felelősség örökbeadni. De aztán eljött a nap, amikor Liber elköltözhetett. S új otthonában újraépítette saját magát, mostanra egy egészen más kutya, aki nem hogy az emberekkel, de még a macskákkal is probléma nélkül kijön.
Borboly szintén sürgős megoldást igényelt, de az idős, szálkás szőrű tacskó kanra sem akadt olyan jelölt, aki biztonságos fedelet nyújtott volna számára, pedig Borboly korát meghazudtolóan aktív, s mindenkivel nagyon kedves kutya volt, tehát akár kutyás rutin nélkül is vállalható lett volna. De sajnos nem volt ilyen szerencsés, s a kennelsoron jól meg is fázott, s csak lassan-lassan sikerült neki annyi erőt összeszednie, hogy meggyógyulhasson. Aztán fordult a kocka, s egy sétáltató napon többeknek is volt alkalmuk személyesen megismerni őt, s hirtelen megugrott az érdeklődő családok száma is. Borboly végül egy Olaszországban élő, tacskós család kutyája lett, s valószínűleg nem bánta meg a változást.
Az óriásoknak sem könnyű kennelsoron kívüli helyet találni, így aki nálunk jár, szinte mindig, kivétel nélkül talál német dogot is a kennelsoron.
Hektor, a csodálatos megjelenésű német dog kan az év utolsó időszakában bukkant fel, de nem kellett sokáig aggódnunk, hogy az éjszakai hidegekben megfázik-e vagy sem, mert sétáltatói vállalták átmeneti elhelyezését. Hektorról máris ezernyi olyan dolog derült ki, ami nagyban segíti majd a végleges gazdi felkutatását. Az egyik legfontosabb, hogy Hektor nagyon szereti a gyerekeket, de az is, hogy lakásban szépen viselkedik, s most már a pórázas séták során sem egy gőzgép. Azt tudtuk korában is, hogy autózni szeret, ez most sem változott.
Aztán vannak az idősek, akiket néha olyan, mintha csak mi akarnánk megmenteni, merthogy örökbeadni viszont iszonyatosan nehéz őket, hiszen élénken él még a "csak a kölyök kutya tud megszokni" elmélet, pedig számtalan esetben bizonyították már idősebb kutyák is, hogy ők is képesek alkalmazkodni... Mint ahogy mi sem feltétlenül az első, serdülő kori szerelmünkben találjuk meg életünk párját, s tudunk nyitni, újra szeretni, ők is képesek újra és újra elhinni, hogy az ember jó, s elfogadni az új elvárásokhoz.
Sellő néni egy cukor idős kutyahölgy, aki nem sokat kennelsorozott nálunk, mert hamar ideiglenes befogadóhoz került, de jó példa arra, hogy egy korábban valószínűleg kertben tartott, éveket a civilizáció határmezsgyéjén eltöltő kutya milyen gyorsan képes alkalmazkodni. Sellő szobatiszta, a lakásban nem rongál, rövidebb ideig egyedül hagyható, a városi zajoktól nem fél, s továbbra is mindenkivel nagyon-nagyon kedves, mintha ez lenne az ő ismertetőjegye. A kennelsort ugyan már elhagyta, de egy végleges gazdi még kellene számára is.
Nem minden idős kutya elsőre jófej, vannak azok, akik mint a Muppet Showban annak idején a balkonon ülő, állandóan kritizáló, mogorva bácsikák, kicsit nehezebben nyílnak meg. Vagy könnyen megnyílnak, de valami más rigolyát tartogatnak.
Pepe egy német dog hölggyel együtt érkezett, s hamar kiderült, hogy alapvetően ő az, akit hajlandó kutyaként elfogadni, más kutyák társaságából köszöni szépen, nem kér. Nem kért még a domináns férfiakból sem, nem kért a kennelsorból, s nem kért abból, hogy valaki megmondja neki, hogy mit és hogyan csináljon. Ő az a kutyánk, aki a kennelsor után élt ideiglenes befogadónál, majd két családi panzióban is, mire végre eljött érte az a család, ahol végre önmaga lehet, de már egy megváltozott önmaga. Egy olyan, aki tudja, hogy egy-egy változással mit veszíthet, s aki tanult a változásokból. Már messze nem olyan határozottak az elképzelései a világról, mint voltak korábban, sokkal kedvesebb, megadóbb, elfogadóbb lett. Ennek a gazdiján kívül még új társa, egy cica örül talán a legjobban.
Floki sem volt elsőre mosolyalbum, bár neki az emberekkel nem akadt gondja, leszámítva talán a tesztoszterontól fröcsögő férfiakat. Neki a kutyákkal voltak komoly problémái, úgy tűnt, hogy egyetlen kutyát sem visel el maga mellett. Aztán ahogy teltek a hónapok, elfogadta Zoét, s hosszú időn át kettesben sétáltak úgy, hogy ügyet sem vetettek a másikról. A séták során viszont már nem volt jelentősége, hogy ki megy mellette, lehetett kan vagy szuka, a lényeget hamar leszűrte a mi fekete labdamániásunk: ha sétálni akar, akkor magával az ördöggel is ki kell jönnie. S mivel Floki szépen sétált, s az emberekkel kedves volt, rendszeres köröket tehetett a tárnoki patak partján, s végigjelölhette az összes fűszálat. Felette is eljárt az idős, s féltünk, hogy a hideg telet már nem vészeli át a kennelsoron, így számára is ideiglenes befogadót kerestünk, s szerencsére találtunk is. Aztán jött a hidegzuhany: az éveken át kenneltiszta Floki a lakásban mindent lejelölt, s a macskákat is folyton terrorizálta. Most ott tartunk, hogy új helyet keresünk számára, s talán-talán akad is olyan, amely megfelelő lehet, de közben reménykedünk, hogy érkezik egy szimpatikus bemutatkozó e-mail, amely arról szól, hogy valakinek pont a mi, a nap 24 órájában labdázni képes labrador keverék bácsink aranyozná be az életét...
Ha valaki azzal vádolna minket, hogy pozitívan diszkrimináljuk a fekete és idős kutyákat, hát nem tévedne nagyot, mind a fekete kutyákért, mind az öreg ebekért odavagyunk, s ha ez a kettő egy kutyában egyesül, akkor aztán biztos a szerelem.
Aisa néni is egy ilyen szerelem volt. Az idős, de rafinált német dog hölgy nem töltött túl sok időt a kennelsoron, de amíg ott volt, a hátsó soron is ragyogott a nap. Vitalitása, érdeklődése, s szolid humora megmelengette az önkéntesek szívét, s szeretettel vitték őt sétálni, sokan foglalkoztak vele. Aisa imádott pakolni, lakosztályát naponta átrendezte, ha valamivel nem volt elégedett, kihúzta a betonra, hogy észrevegyük, hogy dolgunk van. Nem dughattuk azonban a homokba a fejünket Aisa örökbeadási esélyeit illetően, így örömmel fogadtuk, amikor németországi partnerszervezetünk felajánlotta, hogy Aisa átköltözhet a Dog Házba, hiszen ott melegben, családi környezetben lehet, s mintha abban az országban az idős kutyáknak is nagyobb lenne a becsülete...
No persze van az úgy, hogy egy idős kutya semmit nem tesz azért, hogy belopja magát az emberek szívébe, sőt!
Lőrinc bácsi személyében egy igazi fontoskodó kis bunkót ismerhettünk meg, aki valakivel tökéletesen működött, valakinek meg simán brüsszeli csipkévé cakkozta a kezét, ha valahová olyan helyre nyúlt, amit ő nem vett jó néven. Lőrinc sem a mi mentvényünk volt, egy magánszemély állatvédőtől vettük őt át, de tudtuk, hogy mit vállalunk, hiszen korábban is sétáltattuk őt, nem volt meglepetés a magával ragadó jelleme. Amikor a gondozásunkba került, egy nagyon komoly műtéten kellett átesnie, mert gátsérve volt, ami akadályozta abban, hogy megfelelően ürítse a székletét, így lassan annyi méreganyag halmozódott fel benne, hogy az is félő volt, hogy életben marad-e egyáltalán. Most meg már mindenféle nyaralásokról és bulikról küldözgeti a képeit, hihetetlen, nem? Az. Egy korábbi ideiglenes befogadónk vállalta az elárvult, idős kutyát, aki emellett a fiatal lány mellett kivirult, s letette minden morózusságát. Mostanra egy világlátott úr, aki hűséges társa szerető gazdijának. Szép befejezés, ugye?
A kennelsori történetek között vannak nagyon gyorsan pozitívra váltók is, ilyen
Bucskáé, aki néhány nap után elhagyta a kennelt, hogy átmeneti otthonba költözzön, akikből nagyon gyorsan végleges család vált. Mondhatnánk, hogy nem volt nehéz dolga, hiszen egy fiatal-felnőtt, barátságos, kedves és nem komplikált, fajtatiszta magyar vizslát röptében örökbe lehet adni, de ez nem így van: bizonyítékul szolgál erre a sok-sok gazdára váró vizslánk, akikre nem mosolyog rá ilyen hamar a szerencse, de Bucskának nem kellett igazán még a kennelsor rendjét sem megtanulnia, olyan gyorsan távozott. Mondjuk mi ezt egyáltalán nem is bánjuk, mint sejthető, s nem csak a felszabaduló hely miatt...
A végtelenségig lehetne még folytatni - szerencsére - az egykoron a kennelsoron ellátott, mostanra már családban élő kutyák történetét, s talán kell is, mert ezek a boldog arcok emlékeztetnek minket arra, hogy nem állhatunk meg, hogy folytatnunk kell, s hogy a kennelsor soha nem lehet a végső állomás, hiszen valahol mindenkire vár egy saját család, de az, hogy rendelkezünk egy ilyen hellyel biztonságot is ad, mert a sürgős és problémás eseteket, azokat, akikre nincs ideiglenes befogadó, de szeretnék nekik segítséget nyújtani el tudjuk helyezni, s így megmenekülnek.
Aki már járt a tárnoki kennelsoron, tudja, hogy miért szeretjük, miért szeretünk ott lenni, s hogy milyen érzés a védenceink között eltölteni akárcsak néhány órát. Aki még nem tette meg, 2014-re határozza el magát, s jöjjön hozzánk sétáltatni, mindenkit szeretettel várunk az év minden napján 10 és 15 óra között. Nem, nem csak ebben az időben vannak gondozók kutyáink mellett, de ez már egy másik történet lesz.
